2.rész: Búcsú és ígéret.

• Yumi!!! - ébresztet Chanyeol. Felriadtan édes álmomból majd próbáltam kinyitni a szemem, de a szobába beáramló világosság ezt meg nehezítette.
• Mi- mi az? - motyogtam álmosan miközben kezeimmel próbáltam védeni a szemem az irritáló világosság ellen.
• Gyere, kellj fel! Ma van a nagy nap. - mondta lelkesen. Nekem nem volt ez olyan nagy nap. Ma költözik el itthonról az én hősöm. Nem akartam, hogy elmenjen, de én ebbe sajnos nem szólhattam bele. Nem akartam ő és az álmai közé állni, de az a gondolat, hogy bármelyik lány megkaphatja majdnem megfojtott. Majdnem? Teljesen. Nem akartam, hogy engem itt hagyjon. Önző vagyok, de akkor is. Szükségem van még rá és minden nap látni akarom. Látni akarom, ahogy rám nézz édesen csillogó szemeivel, ahogy erős karjaival átölel és biztonságot nyújt nekem. Nélküle nem vagyok egész. Ő tesz engem azzá, aki valójában vagyok.

Feltápászkodtam ágyamból és a tükör felé vettem az irányt. Megnéztem sápadt, kialvatlan arcom. Az ajándékra pillantottam, ami ott volt asztalomon. Már majdnem megfeledkeztem róla. 
• Chanyeol! - kiabáltam utána kihajolva ajtómon. Visszajött hozzám majd egy sunyi mosollyal nézett rám.
• Mi az baby?
• Egy óra múlva gyere a bunkerbe. Van egy ajándékom. 
• Rendben. - megpuszilta homlokom, majd összeborzolta hajam és ott hagyott. Elment abba az irányba ahová előbb tartott. Megfürödtem majd felöltöztem, felkaptam ajándékom és indultam a hátsó kertbe. Mikor elértem a kis viskót beléptem szedet, vetet ajtaján és leültem az egyik sarokba.  Izgatottan számolgattam várakozás közben a perceket, hogy meddig lesz itt még velem. Bárcsak mindig velem lenne. Azt hittem, hogy mire eljön ez a nap ő meg én egy párt fogunk alkotni és mindenki büszkén fog rólunk beszélni. Kislány vagyok még. Hogy képzelhettem ezt. Ennek nincsen se jelenje se jövője. Ő elmegy, én pedig itt maradok egyedül elfeledve, mint egy nem kívánatos személy. Fáj, de ez az igazság. Én más vagyok, ahogy ő is. Más a céljaink és más dolgok érdekelnek minket. Én meg ő nem lehetünk, együtt hisz a sors nem ezt tervezi számunkra. Ha ezt tervezte volna, akkor most nem kéne búcsúzkodnunk.

 Belépett az ajtón majd leült velem szembe. - Szia, kicsi baby.
• Jaj, ne hívj már így. Nem vagyok kis gyerek. Tessék ez a tied. - nyújtottam felé szerény kis ajándékom megjátszva a sértődöttet.
• Mi ez? - kérdezte kíváncsian miközben a füle mellett kezdte el rázni a kis dobozkát azt gondolva, hogy majd kitalálja, mi van benne.
• Nyisd ki. - kinyitotta a kis dobozt és egy nyaklánc volt benne egy medállal. A neve kezdő betűje. 
• Köszönöm ez nagyon szép.
• Nézd nekem is van. - az enyémen pedig az én kezdő betűm volt.
• Ezt rosszul csináltad.
• Miért? - néztem rá durcásan. 
• Ad ide a medálod. - levettem a nyakláncomról majd oda adtam neki ő pedig feltette az övére és a saját medálját tettem az enyémre. - Így mindig velem leszel. De ígérem neked, ahogy tudlak, mindig meg foglak látogatni és akkor megint verekedünk egy sort.
• De vigyázz. Tudod, hogy rúgok. - nevettem gúnyosan.
• Tudom baby. - átölelt majd kaptam az arcomra egy puszit. - Emlékszel?
• Mire?
• Az első csókodra. - éreztem, ahogy az arcom hófehérből vörössé válik.
• Egy bunkó voltál. - nevettem fel.
• Nem is. Csak sajnáltam, hogy milyen kis ronda vagy és senki nem akar megcsókolni.
• Hogy te… - ütöttem meg gyengéden a mellkasát.
• Csak vicceltem. - elkapott és elkezdet csikizni. - Hát anyáméknak elég sok bajuk volt velünk.
• Az biztos.
• Emlékszel mikor fölgyújtottuk a szomszéd posta ládáját?
• Abban én nem voltam benne és amúgy is te bénáztál, mert mondtam, hogy a füvet próbáld meg.
• Na, akkor ki is nem volt benne miss tökéletes.
• Jól van, na. Hát mikor a macska lábaihoz kisautókat kötöttünk Yoora meg majdnem szívrohamot kapott miatta. 
• Szegény macsek. Anyuék is jól leszidtak minket. Hát mikor elkötöttük a kocsit.
• Az azért eléggé félelmetes volt. Én féltem. Nem vagy valami jó sofőr.
• 13 voltam. Jesszusom. Ahhoz képest jól vezettem.
• Igaz, hogy csak a kézifék volt kiengedve, de te, ha azt vezetésnek hívok, akkor jól van.
• Apu, hogy rohant már a kocsi után.
• Hát mikor felmásztunk egy darab ponyvával a tetőre, hogy sárkányrepülőzünk. Egy hétig nem nézhettünk TV-t . Te emlékszel mi volt a címe a filmnek. 
• Aszem valamelyik James Boondos film volt. De egyszer sikerült el törnünk a kezed.
• Hát eléggé fájt is. Várjál, hogy is tört el? Ja, igen akkor is verekedtünk. "Gyere Yumi mutatok egy új fogást"
• Nem azt nem így törted el. Dragon Ball Z-et néztünk. Emlékszel és te csillag harcos akartál lenni, felmásztunk a szekrényre és onnan ugráltunk le.
• Emlékszem tényleg. Hééé de remélem, tudod, hogy kerültem fel a szekrényre. Te csaltál fel.
• De vicces volt valld be.
• Igen az volt. - elnevettük magunkat ez után a kis nosztalgiázás után. Bárcsak minden így maradna.
• Na, gyere, menjünk, mert megint bajban leszünk. 
• Azt hiszed?
• Nem hiszem, tudom. - megfogta a kezem és ki vezetett a bunkerból. A búcsú ebéden itt volt majdnem az összes rokona, akik nagyon büszkék voltak rá. Egész idő alatt mindenki vele foglalkozott én pedig könnyeimet próbáltam vissza tartani. Nem akartam, hogy elmenjen, és itt hagyjon. Szükségem van rá. Nem tehettem ellen semmit, nem tudtam megakadályozni ő pedig könnyű szerrel lépett ki az ajtón mindent itt hagyva, ami eddig az életét jelentette.