• Anya! Hol vagy anyucikám? - talán öt éves lehetem. Rohangáltam a házban fel alá, de nem találtam anyut se aput. Kétségbe voltam esve majd a nappali közepén leültem és elkezdtem sírni. Borzasztó volt az a nap. Nem tudtam még akkor magamról semmit. Csak anyut és aput akartam minden áron. Nem találtam őket. Nem hallottam hangjukat. Nem öleltek át és nem csókolgatták arcom. Féltem hisz egyedül voltam. Nem emlékszem, hogy, hogy kerültem be a házba vagy mi volt előtte csak arra, hogy egyedül vagyok és rettegek. Mindig ez a kép jut eszembe, ha nem bírok aludni. Vagy ha csak becsukom a szemem. Nincs ez akkor, se máshogy ha csak egyedül vagyok otthon, ami mostanában őszintén elég sokszor van. Most se csináltam mást csak kétségbe esetten forgolódtam ágyamba. Nem tudtam elaludni. Régi emlékek jutottak eszembe, amik néha szépek voltak néha pedig elvesztek valahol a fekete bús világban. Emlékszem arra a napra, amikor ide kerültem. Szörnyű volt. Közölték velem, hogy a szüleim elmentek a túlvilágra és ott várnak rám. Jó ötéves voltam, de azért elmondhatták volna értelmesen is. Azóta itt lakom anyuék baráti családjánál. Nem panaszkodhatok hisz mindent megkapok tőlük és úgy viselkednek, velem mintha saját gyerekük lennék, de még sose szólítottam őket nevükön. Nem arról van szó, hogy nem szeretem őket, mert szerettem csak nem tudom őket sehogy máshogy szólítani. Tisztelem őket ezért nem szólítom nevükön. Sokat köszönhetek nekik. Mikor ide kerültem Chanyeol volt az egyetlen, aki játszott velem. Yoora a nővérre nem nagyon szeretett engem pedig én mindig őt követtem, és mindig vele akartam lenni.
• Yoora gyere, építsünk homokvárat. - hívtam játszani miközben a homokozóban próbáltam megépíteni az én képzeletembe elképzelt legnagyobb homokvárat.
• Nem érek rá. - mondta már majdnem hisztérikusan.
• Kislányom játssz már vele.
• Jaj ezt nem hiszem el. - leült mellém, de nem nagyon foglalkozott azzal, hogy én mit mondok neki. Mindig próbálkoztam hátha ő is beszáll és velem épít vagy játszik, de sose tett ez ügyben semmit. Egy idő után feladtam és Chanyeolhoz kezdett az agyam és a szívem húzni.
• Gyere, játszunk Chanyeol. - ő mindig ugrott szavamra és sosem panaszkodott. Szeretem vele játszani. Ő tanított verekedni mikor iskolába került. Sose felejtem el mikor eltaláltam férfiasságát. Ő sírva esett össze én pedig nevettem rajta. Ekkor azt hiszem ő 9 volt én pedig 6. Eléggé vicces volt és akár hányszor visszagondolok, nem sajnálatot érzek ilyenkor iránta, hanem egyből röhögő görcsöt kapok. Ő mondta, hogy rúgjak, én csak teljesítettem kérését. Elmondjam mikor szerettem belé? Nem voltam valami boldog az nap. Chanyeol betöltötte a 16-ot és haza hozta bemutatni a barátnőjét. Az első nagy szerelmét. Irigy voltam a lányra, mert mindig is magaménak tudtam a kis pöszét és nem tudtam sehogy se sose elképzelni más lánnyal. De nagyon boldog volt, hogy talált egy szép és normális lányt én pedig egész nap hisztiztem és duzzogtam. Yoora is meg volt elégedve a lánnyal és hirtelen többet foglalkozott vele, mint velem bármikor is. Mindig küzdöttem Yoora figyelméért, de hiába volt minden törekvésem. Sose foglalkozott velem. Elszakadt a cérna és muszáj volt valahová elmenekülnöm. Régen a hátsó kertbe építettünk Chanyeolal egy bunkert a fák alá és én pedig azt a helyszínt megfelelőnek találtam egy kiadós sírásra. Kirohantam hát hátra és csak futottam, futottam ameddig oda nem értem a mi kis bunkerünkhöz. Bevágtam magam a kis viskóba és elkezdtem zokogni. Pár perc múlva két kezet éreztem vállaimon.
• Miért sírsz kicsi baby? - mindig babynek hívtak, mert én vagyok a legfiatalabb. Nem szóltam semmit.
• Nem is sírok. - szipogtam.
• De sírsz. Tudni szeretném az okát.
• Nem fogunk már többet játszani? - hazudtam. Találnom kellett valami indokot, amit magamnak is be tudtam mesélni. Nem akartam bevallani még a saját szívemnek se, hogy szerelmes vagyok belé.
• De fogunk te kis buta. Tudod, hogy te vagy az én kicsi szerelmem. Jaj, baby nagyon kis butus vagy. - átölelt és megpuszilta homlokom. Talán ekkor szeretem belé. Hogyne hisz még fiatal voltam és ő azt mondta kicsi szerelmem. Egy év múlva se hagyott el ez az érzés iránta. Szerettem őt. 13 lettem és már minden lánynak meg volt az első csókja az osztályban. Haza mentem és a hagyományt meg nem szakítva a bunkerbe mentem sírni. Azóta a nap után mindig ide jövök, ha szomorú vagyok. - Baby. Gyere! Vacsora. Mi a baj? - ült le mellém.
• Semmi.
• Megint kezded? - ölelt magához nevetve.
• El fogsz menni.
• Tudod jól, hogy muszáj elmennem. Sztár akarok lenni. Mi a baj? Megint csúfoltak?
• Igen.
• A szokásossal? - bólintottam. Megfordított felemelte álam újaival majd gyengéden megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése