7.rész: A nap mi megváltoztat mindent

Anyenso! ^^ Direkt írok ilyen rövid részeket mert, szerintem így érdekesebb. Remélem tetszeni fog! ^^

A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy megfogta a kezem. Ujjainkat összefonta majd lassan haladva sétáltuk körbe a parkot. Hideg szellő borzoltam a hajam, ahogy a fák koronái közt száguldott keresztül majd útjában állva belénk ütközött. Nem mertem rá nézni, s inkább a cipőm orrát néztem, ahogy egymást felváltva mozognak. Zavarban voltam, ő pedig magabiztosan sétált mellettem. Kéne valami okosat mondani, de semmi nem jutott az eszembe. Olyan volt ez az egész, mint egy szappanopera melynek főhősnője egy naiv kislány és semmit sem tud kezdeni azzal, ami az ölébe hullott.  Néma csend. Egy árva szó se. Minden más lett körülöttem. Mintha már nem az a kislány lennék, aki minden délután Chany nyakában sírt. Hisz elmertem jönni Taoval. Egy egész estét töltöttem vele és nem féltem hozzá szólni. De most mégis valahogy máshogy érzem magam a közelében. Mintha tartanék tőle így, hogy kettesben vagyunk és senki nincs körülöttünk.

- Tetszett a film? - kérdezte rekedtes hangon.

- Igen tetszett. - sütöttem le a szemem majd elkezdtem a fák sötét lombját fürkészni. Nem akartam elhinni, hogy csak ennyit tudtam magamból kinyögni, hisz az egész filmet végig beszélgettük. Nem tudom, mi van velem, de nagyon gyorsan össze kell magam szedni. Talán a közelsége az, ami ennyire összezavar.

- Ez remek remélem máskor is eljössz velem. Nagyon jól szórakoztam. Jó társaság vagy. - mosolygott le rám én pedig csak szerényen néztem fel gyönyörű íriszeibe melyek csillogtak a boldogságtól. A szemei annyira gyönyörűek, az arca tökéletes a szája pedig… A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy elkezdtem feltérképezni arca minden egyes vonását. Kedvem lett volna végig simítani hibátlan arcán majd megpuszilni gyengéden ajkait. Megráztam a fejjem. Mégis mire gondolok én? Nekem Chany kell senki más. Ő érte jöttem ide és nélküle nem fogok elmenni. Vele akarok lenni senki mással. Ő mellette még az ilyen emberek is eltörpülnek számomra, mint Tao. Chany a kezdet és a vég. Számomra nála szebbet nem tartogat a világ és tudom, érzem, hogy ő is szeret, engem a szíve mélyén csak még nem tud róla. Tao egyre jobban közeledett hozzám és puha ajkait megéreztem arcomon. Egy tincset a fülem mögé rakott majd beharapta alsó ajkát és úgy fürkészte tekintettem. Nem mertem rá nézni és éreztem, ahogy arcom egyre vörösebbé válik érintése hatására. A szívem megint a torkomba dobogott én pedig a kezemet babráltam zavartan. Újai útnak indultak és álam alatt tértek nyugovóra. Gyengéden megfogta azt majd maga felé fordította fel emelve a fejjem, hogy bele nézhessen a szemembe. - Annyira gyönyörű vagy. - suttogta és éreztem, ahogy hangjától elszédülök. Ebben a pillanatban nem akartam már mást csak azt az édes ajkait az enyéimen érezni. Mosolygott egyet mintha tudná, mire gondolok. Lassan közeledett felém és pár másodpercen belül kérésem beteljesült. Rabságba ejtette ajkaival ajkaim és nem bántam. Nem értem magam. Az előbb még Chanyeolt akartam magam mellett most pedig itt csókolózom Taoval akit mellesleg alig ismerek. Megbolondultam most már tudom. Lassan elvállt ajkai az enyémtől. Kezébe fogta arcom majd megpuszilta a homlokom. - Gyere, haza viszlek. Biztos fáradt vagy már.

- Igen az vagyok. - bólintottam. Ujjainkat összekulcsolta és elindultunk a kocsija felé. Az úton némák voltunk. Tépelődtem érzéseimmel és fogalmam sem volt, hogy most mi van körülöttem. Azt se tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel. Teljesen össze voltam zavarodva, mint mikor kicsi voltam és nem akartam megérteni, hogy miért nem láthatom a szüleimet. Most is ilyen érzések kerítettek hatalmukba. Nem akartam fel fogni, hogy Tao mit akarhat tőlem és nem akartam érzéseim rabja lenni, mert tudom, mennyire vagyok döntésképtelen.  Pirossá vált a lámpa mikor az útkereszteződéshez értünk. Kezét levette a sebváltóról és a térdemre rakta. Ő kedvesen mosolygott rám én pedig zavarban voltam szokás szerint. Felém hajolt majd megint megcsókolt. Mézédes ajkai mintha az enyémre termettek volna úgy játszadozott a számmal. Elvállt tőlem, alsó ajkát beharapta és így fürkészte megint arcom.

- Beszélnünk kell majd Yumi. - mondta csendesen majd visszafordult és újra elindultunk hazafelé. Annyira izgatott voltam és annyira vágytam az érintésére. Hirtelen megváltozott a nézettem és valamiért kezdtem elfelejteni Chanyeolt. Tao ezzel a pár órával elérte azt, amit más ember talán sose ért volna el. Az ablakból bambultam kifelé és a kihalt utcát néztem hátha találok még oda kint valakit. Senki sem volt. Mindenki otthon volt már és aludt a pihe puha ágyikójában. Csak mi szeltük az utat miközben mindkettőnk fejje tele volt számtalan, fájó gondolattal. Az nem lehet, hogy ilyen hamar jött el az, az idő amikor Chanynak végleg, örökre búcsút kell mondanom. Nem ez túl korai. Ez lehetetlen. Ebben valami más van. Vagy tényleg ez az igazság? Tényleg ez lenne az én sorsom? Nem akarok lemondani róla. Ilyen könnyen nem adhatom fel. De akkor is Tao elérhetőbbnek látszik. Ő itt van mellettem és azt sugározza felém, hogy tudna szeretni még akkor is, amikor már mindenki más nem. Megérkeztünk hozzám ő pedig leparkolt a kocsival a ház előtt.

- Bejössz? - kérdeztem szégyellősen.

- Be. - mosolygott szokása szerint, de már látszódott rajta, hogy ideges. Kiszállt a kocsiból, oda jött az ajtómhoz és kinyitotta nekem. Kiszálltam belőle, megköszöntem és indultunk be felé a házba. Chany szülei már aludtak így csöndbe felsomfordáltunk a szobámba. Tudom ez tiszteletlenség, mert így nem viselkedhettek velük még akkor, sem ha nem a szüleim, de itt nagyobb biztonságban érzem magam, mint egy hotelben kettesben vele. Alig, hogy beléptünk az ajtómon és becsuktam azt magunk mögött elkapott és a szája az én számat falta éhesen…